Még jobb leírás: Katona Csabától.

A sörkészítés egyidős a földműveléssel, azaz sokezer éves Konkrét bizonyíték többek között egy szudáni ásatáson talált közel 7000 éves kőedény, amiben sör maradványait mutatták ki. A legrégebbi írásos bizonyíték a sör készítésére a 4000 éves Monument Bleu, amit a párizsi Louvre-ban őriznek. A kőtáblán található egy kép, ami a tönkölybúza hántolását mutatja be a sör készítéséhez. De nem sokkal fiatalabb a sumérok Gilgames-eposza, amelyben a főhős kenyeret eszik és hét liter sört hörpint fel rá.

A legősibb civilizáció, a suméroké tehát már biztosan készített sört, elsősorban Niszabének, a termékenység istennőjének. A sörfőzők ugyanolyan megbecsültek voltak, mint a szakácsok, hiszen nem kellett katonáskodniuk, és a legnagyobb állami ünnepségeken a legmegbecsültebb feladatokat kapták. Említést érdemel Kubaba kocsmárosnő, aki az egyik legnagyobb sumer városállamot, Kist alapította, és első királya lett egyben.

A sört árpakenyérből és kelesztetlen búzalepényből készítették, amit vízben megtapostak, és erjesztettek. Mivel ekkor még nem volt ismert a komló, ezért a sör mézzel, datolyával, fügével, vagy más gyümölcsökkel ízesítették.

A suméroktól a babiloniak vették át e mesterséget, s híres uralkodójuk, Hammurapi a törvényoszlopára is felvésette a sör készítésének, fogyasztásának, kereskedelmének és megadóztatásának szabályait. Maga a rendelkezés is szigorú volt, a betartatása még inkább. A sör napi fejadagját és minőségét is előírták, a különböző társadalmi rétegek számára, de ez a fejadag még mindig elegendő volt, hogy a legtöbben lerészegedjenek tőle. A parasztok 1 liter gyenge sörlét, a magasabb társadalmi szinten lévő hivatalnokok pedig már 5 liter erős sörlét is ihattak.

Az egyiptomiaknál is nagy jelentőséggel és népszerűséggel bírt a sör mind a vallásban, mind a világi fogyasztásban,az i.e. III. évezred közepéről is maradtak képek a sörkészítésről. Pontos útmutató van például arról, hogy kell átgyúrni a lisztpépet és a savanyított kenyeret a sörcefréhez. Ekkor már húszféle sört gyártottak. Az ókori Egyiptomban nem csak a gazdagok kiváltsága volt a sör fogyasztása, hanem a többi társadalmi réteg, sőt, még a rabszolgák is ugyanúgy fogyaszthatták. A sör jelentése egybeolvadt a táplálékkal, és a sörfőzőkben évente igen jelentős mennyiségben állítottak elő.

A sört áldozatként is használták elsősorban Ozirisznak a termékenység istenének, Az égi tehén mítoszában is főszerepet kap a sör. Ré, a napisten el akarta pusztítani az emberiséget bűnei miatt. Az emberek elpusztítására oroszlánfejű istennőt küldött. Azonban Ré megkegyelmezett az embereknek, de ekkor már csak csellel tudta megállítani a fenevadat. Vörös festékkel kevert sört öntetett ki a földekre. Az istennő azt hitte, hogy vér, és belekóstolt, lerészegedett, és nem bántotta többé az embereket. Ré ezután már nem akart többé az emberek közt élni, mivel kiismerte gonosz természetüket. A tehén alakjában elképzelt égistennő hátára ülve eltávozott a földről. Megteremtette a túlvilágot is, ettől fogva az istenek és az emberek nem laktak többé együtt, s a földön megkezdődött a háborúskodás.

Az ókori egyiptomi „kozmetikusok” jöttek rá először arra, hogy a sör milyen jótékony hatással is van a bőrre. A régészeti feltárások során a halottak mellett a szokásos, a túlvilági életre felkészítő relikviákon kívül ételt és cserépedényekben a sör nyomait is megtalálták. Annyira fejlett volt a sörkészítés kultúrája, hogy az egyiptomiak már időszámításunk előtt 1800 körül már ismerték a sör erjesztésére való élesztőket.

Az Újszövetség megemlíti a kánai csodát, amelynek erős italát görögre borként fordították, amit Luther korrigált sörre.

Egyiptomtól tanulták a sörkészítést az arab hódítók is és Európa is görög közvetítéssel. Viszont a Római Birodalomban és Görögországban is sokat veszített népszerűségéből, mert ők bort ittak. A sörivást a barbár, vad népek szokásának tartották. Viszont, ahol a borszőlő nem termett meg a sörkészítés egyre nagyobb teret nyert. A szőlő nem terem mindenhol, viszont ahol ember él ott gabona is van, márpedig gabonából sört lehet készíteni.

A mai Írország és Anglia területén már időszámításunk előtt a VI. században ismerték a sörkészítést. A germánok pedig egyenesen isteni italnak tekintették. A germánok úgy képzelték el a Walhallát, hogy a sör patakokban folyik, és az égbolt egyetlen nagy sörfőző üst. A germánoknál hétköznapi ital volt a sör. Sört ittak, ha búsultak, ha vigadtak, ha betegek voltak gyógyításra is használták. Megfázásra melegítve itták. A germánok ízesítésre különféle bogyókat (pl.: borókabogyó), és fűszereket (pl.: ánizs, kömény) használtak. A gabonát és magvakat forró köveken szárították, aszalták a sör előállításához. Ezekről a sörökről római történetírók is barbár italként említik meg, de jó kedélyt és különleges hatást vált ki az emberekből, ezért magasztalták is a germánok sörét.

Nem mellékesen a középkori magyarok ismertek egy bozának nevezett gyenge alkoholtartalmú, sörre emlékeztető italt. Igaz, nem ők fedezték fel, egyik török szomszéduktól tanulták készítését. Lehet, hogy az oszmán-törököktől, mert az első írásos emlék 1519-es, de lehet, hogy korábban a kunok hozták be, vagy még korábban a kalandozások idején lesték el. Ismert volt még a mézsör is, de hogy e kettő közül melyik volt az elterjedtebb, ill. volt-e másmilyen sör, azt nem tudjuk, csak azt, hogy már a 11. század végén jelentős bevétel volt a sörben fizetett adó.

Európában az ezredfordulón a komló megjelenésével lassan, de alaposan megváltozott a sörfőzés, mert eddig ízesítésre tölgyfakérget, mézet, gyömbért, szegfűszeget, illatos füveket adtak a sörhöz. Minderről először Szent Hildegard (1098-1179) tett említést, akit azonban nem csak a sörfőzés érdekelt, hiszen ő írt először a nők orgazmusáról.

A középkorban a sörfőzés mestersége leginkább a kolostorokban élő szerzetesekhez köthető, azonban az egyház már az V. században elítélte a mértéktelen alkoholfogyasztást. Nagy Károly uralmától kezdődött a kolostori sörgyártás kiteljesedése. A középkorban több legenda és mese is született a sörről és védőszentjéről, Gambrinusról. A kolostorok először csak saját sörszükségletük kielégítésére törekedtek – mert böjt alatt nem volt tilos az alkohol fogyasztása -, de később a sörfőzés a kolostorok legjövedelmezőbb üzletágává lépett elő. Az alapanyagok is tizednek köszönhetően ingyen voltak. Egy idő elteltével azonban már kocsmákat is berendeztek, ahol saját sörüket árulták a szerzetesek, ráadásul rájuk alacsonyabb adókulcsok is vonatkoztak.

Mivel a sörkészítés a gazdaság fellendülésének lehetőségét is magában hordozta a városok számára, a polgárok egyre bosszúsabban nézték a szerzetesi sörfőzők, sörözők elterjedését. Ennek következtében folyamatos harc alakult ki a városi és a szerzetesi sörfőzők között. A szerzetesi sörök térnyerését királyi rendeletekkel is korlátozták, sőt volt olyan település, ahol a városi polgárok megtámadtak és tönkretettek egy kolostori sörfőzdét és kocsmát. Ezek hatására a sörfőzés és sörüzlet központjai folyamatosan a városokba tevődött át, és így a szerzetesi sörfőzés szerepe egyre inkább csökkent. A városok különböző jogokat kaptak a sör készítésével és kereskedelmével kapcsolatban.

A legrégibb ma is létező sörfőzde a bajor weihenstephani, amely bencés kolostora 1040-ben kapott sörfőzési jogot. Később a bajor király szerezte meg, majd természetesen állami tulajdonba került. A közeli Hofbräuhaus sem sokkal fiatalabb, azt 1160-ban alapították.

A sörfőzők a XIII. században kezdtek el céhekbe tömörülni, hogy jobban érvényesítsék különböző érdekeiket. A céhek feletti felügyeletet a városi tanácsok gyakorolták. Ők dolgozták ki a sör készítésére, kereskedelmére vonatkozó előírásokat, amelyeket minden sörfőzőnek szigorúan be kellett tartania. A legnagyobb jelentőséggel bíró szabály, az 1516-ban IV. Vilmos bajor herceg által meghozott, tisztasági törvény, a Reinheitsgebot. A törvény szerint a sört árpából, komlóból és vízből lehet készíteni (eredeti szöveg szerint:2”…zu keinem Bier mehr Stücke als allein Gersten, Hopfen und Wasser verwendet und gebraucht werden sollen…“.

Ezt a törvényt 1993-ban aktualizálták az „ideiglenes sörtörvény”-nyel. Itt már konkrétan leírják, hogy az alsóerjesztésű sörökhöz árpamalátát, komlót, élesztőt és vizet használhatnak. Felsőerjesztésű sörökhöz másfajta maláta, cukrok hozzáadása is megengedett.

(eredeti szöveg:”… (1) Zur Bereitung von untergärigem Bier darf, … nur Gerstenmalz, Hopfen, Hefe und Wasser verwendet werden.

(2) Die Bereitung von obergärigem Bier … anderem Malz und … Rohr-, Rüben- oder Invertzucker sowie von Stärkezucker und aus Zucker der bezeichneten Art hergestellten Farbmitteln zulässig…”)

Angliában a sörfőzés VIII. Henrik uralkodása alatt nyert nagyobb népszerűséget magának. Ekkortól terjedtek el a felsőerjesztésű sörök, amelyek kevés komlóval készültek és alacsony szénsavtartalmúak voltak. Angliában is folyamatosan jöttek létre a sör minőségének ellenőrzésére és védelmére szolgáló intézmények. Olyannyira próbálták a hazai sörfőzőket védeni, hogy 1500 körül be is tiltották a komló használatát egészen 1524-ig, ugyanis ekkor még nem termesztették ezt a növényt az országban. De rövidesen termeszteni kezdték, és általános sörfűszerré vált Angliában is.

A sör fejlődése azonban hullámvölgybe került, amit nagyban befolyásoltak egyrészt az Amerikából és Ázsiából bekerülő konkurens termékek, a kávé és a tea. Ráadásul a tömény szeszek is nagy népszerűségre tettek szert – köszönhető az alacsonyabb fogyasztási adónak.

Nem tett jót a sör karrierjének a német parasztháború sem. A háború során a parasztok lerombolták felégették elnyomóik kastélyait, de még inkább a védtelen kolostorokat és sörfőzdéket. Még rosszabb hatással volt a német sörgyártásra a 30 éves háború, melynek következményeként csak nagyon kevés sörfőzde maradt fenn, és ezek talpra állítása is csak nehézkesen indult meg. Ami kevés sör tehát volt, az így sokba került.

Az újbóli fellendülést és áttörést az ipari forradalom hozta el. A sok technikai újdonságnak köszönhetően a sörgyártás modern iparággá kezdte kinőni magát. A munkafázisokat gépesítettek a gőzgép megjelenésével, továbbá a hűtőgép feltalálásával a termelés sem függött a hőmérséklettől, így évszaktól függetlenül is elő tudtak már állítani nagy mennyiségben sört. A sör minőségét mérő műszerek is megjelentek (pl.: a sör extrakttartalmát kimutató cukorfok mérő). És ne feledkezzünk meg Louis Pasteur felfedezéséről sem.

A stabil és jó minőségű fajták kialakítása alapot teremtettek a sör nemzetközi kereskedelmének kialakulásához. Az első, tömeggyártásra szánt söröket a XIX. század közepén kezdték el gyártani, és ekkor kezdtek kialakulni a nagy nemzetközileg piacképes és keresett sörmárkák. A kisebb sörgyárakat a tőkések felvásárolták, és kialakultak a nagy sörkonzorciumok, de a helyi kis sörfőzdék századunkban újra fellendültek.

Hazánkban az első komolyan vehető sörgyárat – bajor mintára – a pesti születésű Schmidt Péter hozta létre Kőérföldén, azaz a mai Kőbányán. Az 1844-es indulás után többen is fantáziát láttak a sörgyártásban, így már tíz év múlva öt gyár készített sört Pesten. Ekkor keresztelik el Kőbányát Sörvárosnak.

Az ötvenes években bukkan fel a Klein Schwechat-i sörgyár tulajdonosa, Anton Dreher, aki hosszú előkészítés után 1862-ben vásárolta meg a Kőbányai Serház Táraságot, amelyik aztán Dreher Antal Serfőzdéje Kőbányán néven működik tovább.

Az első világháború kitöréséig gyakorlatilag töretlen volt a forgalomnövekedés, 1914-ben már hárommillió hektót adott el a 69 magyar sörgyár, majd az ország területe kétharmadának elcsatolása válságba sodorta a söripart, amelyet az 1940-es évek elejére ugyan sikerült kihevernie, de aztán jött a második világégés.

A túltermelési válságot a sörvállalatok egyesüléssel és profilbővítéssel próbálták túlélni. A felvásárlásoknál a Dreher volt a legügyesebb, 1935-re már a magyar sörpiac háromnegyedét uralta. A sörgyártás 1945 júniusában indul újra a fővárosban, hogy aztán szűk három év múlva Dreher Jenőnek alá kelljen írnia az államosításról szóló értesítést.

Az import sörök megjelenése, a mesterségesen kialakított kereskedelmi határok 1985-ös felszámolása (a Borsodit például csak Kelet-Magyarországon lehetett forgalmazni), a gyárak önállóságának engedélyezése, majd a privatizáció és a fejlesztések révén ma Magyarországon nincs hiány sörből. A sörfogyasztás évi 70–71 liter körül alakul, amelynek a legkevesebb 90 százalékát a kőbányai Dreher, a soproni és a bőcsi gyár állítja elő.